A moziterem üres.
Sok ország mozitermében jártam már, de ez szokatlanul... meredek. Mint a hegyoldalak Svájban. Gyorsan taktikai megbeszélést tartok magamban, hogy hova érdemes ülni. Végülis megelégszek azzal a hellyel, amit a haragos arcú kislány a pénztárnál a jegyünkre nyomtatott. Imádom, amikor kevesen vannak a teremben. Akkor úgy érzem, mintha csak nekem és a barátaimnak folyna az előadás. Londonban mindig, még a legrosszabb filmen is telt ház van.
Örülök ennek a Batman-filmnek.
Nem érdekel, hogy ki csinálta. Felőlem Akira Kurosawa is rendezhette volna a Barátok közt színészgárdájával. Batman egy szimbólummá nőtte ki magát nálam, ami mára már sokkal többet jelent mint egy denevérnek öltözött, gazdag, önmarcangoló 40-esek által játszott 30-as férfi szuperdrága személyre (és hallucinációkra) szabott autójában üldözni a bűnözők archetípusait. Amikor külföldre mentem dolgozni, az első dolgom az volt, hogy kerestem egy Batman-képregényt. Otthon akartam érzeni magamat. New York-ban az Union Squire-i könyvesboltba jártam be az ebéd utáni kis pihenőmre, egy kis képregény olvasásra.
Talán ez a szokás arra vezethető vissza, hogy amikor egyszer, amikor nagyon kicsi voltam, kizártam magamat otthonról. Cserkészetről jöttem éppen, és senki sem volt otthon, hogy ajtót nyisson. Ültem a lépcsőkön, és vártam. Várásban mindig jó voltam.
Jött az új szomszéd, és köszönt. Egy 20-as éveiben járó néni volt, dús barna hajjal, kedves mosollyal. Láttam már egyszer-kétszer, de nem beszéltünk soha, ahogy most sem. Rá tíz percre, hogy eltűnt a bejárati ajtaja mögött, újra megjelent, hogy kivigye a szemetet. Megpillantott, és megkérdezte, hogy mire várok.
Bevallottam, hogy elfelejtettem a kulcsomat. Vagy a cserkészeknél a templomban, vagy pedig bent a konyhaasztalon.
- Gyere be hozzám, ott megvárhatod a szüleidet. Jobb, mint ide kint.
Vonakodva, de elfogadtam a meghívást. Igazából jobban éreztem volna magamat kint, mert nem volt jellemző, hogy a szüleim nélkül látogatok meg valakit. Azonban a kezdeti szorongásom öt perc leforgása alatt feloldódott, amikor véletlenül kiderült, hogy a néni abban a nyomdában dolgozik, ahol többek között képregényeket is nyomták.
Most is az ismerőseim, barátaim sorát nézve, leszámítva az újságírókat és az ex-katonákat, mind-mind képregényes és könyves körökből származnak.
Bob Kane tervezte Batman figuráját a DC Comics-nak. Superman figuráját vette alapul, valamint Leonardo repülőszerkezetét. Hát, az embert sok minden megihletheti, de ezt a részt nem kritizálnám, mert a képregényvilág egyik legjobban eladható karakteréről beszélünk, ami majdnem száz éve bestseller listás. Bob Kane egy olyan világot álmodott meg köré, amiben mindenki képes beleélni magát. Egyszerre egyszerű és komplex, ahol a legvadabb horrorírók és a legkönnyedebb limonádé scriptet pötyögő élvonalbeli alkotók is gond nélkül otthon érzehetik magukat.
Amikor megnyitottuk a Canary Wharf könyvkiadót 2009-ben, az járt az eszemben, hogy mostantól bármikor besétálhat az ajtón egy Bob Kane. És az a pillanat lesz az, amiért érdemes volt dolgozni.
A sötét lovag - Felemelkedés című mozifilmhez visszatérve annyit mondhatok, hogy mint A-kategóriás Denevérember-rajongó alapvetően negatív véleménnyel vagyok a filmről. Ezért sem írok kritikát róla. Ez egy blog, inkább az emlékekről szóljon, minthogy lehúzzam, miközben az alkotás rengeteg embernek tetszett, és rengeteg pénzt hozott ebben a katasztrófális gazdasági helyzetben.
- Miért kellett azt a hidat felrobbantani? - kérdezi az, akivel voltam. - Pont mint amikor nálunk felrobbantották a hídat. Ezek nem tudják, hogy mit idéznek meg.
Ezzel egyetértettem. Nekem is felkavarodott a gyomrom a híd felrobbantásánál. Fura.
X
