Éjféli londoni metró. Soha ilyen rosszul megtervezett szerelvényeket még nem láttam a világon. Szerintem a legjobbak azok, amik Budapesten futnak. Bőven akad hely. A londoni olyan mint egy cső, és ha az ajtónak dőlsz, akkor előre kell hajolnod, mert ugye félkör alakú az egész. Nagyobb a tömeg mint a pubban, és mintha én lennék az egyetlen, akin nincs nyakkendő. Leragad a szemem, és nehezemre esik kapaszkodni. A fáradság egyik pillanatról a másikra zuhan rám, és a hátamat az ajtónak vetve félig lehunyt szemekkel próbálom magamat tartani, amíg az én állomásomhoz nem suhanunk.
Hogy szórakoztassam magamat, megnézem egyenként magamnak a körülöttem utazókat, és megpróbálom kitalálni, hogy mi lehet a nevük, a foglalkozásuk, az életük, hogy boldogok-e, stb. Szerintem nem én vagyok az egyetlen író, aki ilyennel üti agyon néha az idejét.
A bor dolgozik bennem, és a fantáziám egyre vadabb dolgokkal rukkol elő. Inkább nem részletezném. Nem is ez a fontos. A következő megálló a fontos, ahol is egy brazil lány pattan fel a csupa férfit tartalmazó konzervdobozba. Körübelül öten leszállnak, így egy egy négyzetméteres hely marad neki. Pont a szemben lévő ajtó széléhez dől, ahogy én is az én oldalamon. Persze köztünk rengetegen lógnak a plafonról.
A lány haja egyenes, barna és fényes. Egyszerűnek látszik, de avatott szemek felfedezhetik benne a majdnem egy órás munkát. A ruhája fekete selymet utánoz, és éppen csak annyit takar belőle, hogy London fegyvertelen rendőrei ne tartóztassák le. A test egyszerre vékony, és kerekded, mellei két hatalmas alma, amit a fekete koktél ruha felső része mintha nem eltakarni kívánna, sem a helyén tartani, hanem tálcán felkínálni az arra érdemesnek. A lány kezében a fekete tűsarkúja, meztelen talpa a koszos metró padlót érinti. Nem részeg, de nem is józan. Egyenes vonalat még végigkövetné, de mondjuk ezerből már nem tudna visszaszámolni úgy, hogy hol hármat hol ötöt von le. Spicces volt a drága, és erre még valami ideg is rájött, mert a dús, szép ajkai meg-megrándulnak. Ja. Nem idegesség az, hanem a körülötte ingó férfiak veszik szemügyre a felhozatalt. Windowshopping, ahogy az angol humorosan mondja. Szó nélkül, gonoszul néz a lány mindenkire, mire azok elveszik a tekintetüket. Belevaló csaj. Cool.
Száguldunk a hernyólyukban, és amikor már azt hiszem ez a kis történés okozta érdeklődési hullám elsimul, a lány egyenesen rámnéz.
- Hé, te! - így ő.
Persze rögtön a kapaszkodóknál elhelyezett reklámokra irányítom a figyelmemet.
- Hé - és mond valamit, de nem értek semmit a metró ricsajától.
Megigazítja a szoknyáját, ami valahol a combja felsőrészén ér véget, és teljes testével felém fordul.
Öt ember áll közöttünk.
Úgy döntöttem meg kockáztatok egy pillanatot, amikor is belenézek a fekete gombszemeibe. Ő úgy figyel engem, mint egy tanár a diákot, aki éppen most kapott rajta puskázáson. A lány fiatalabb nálam. Huszonkettőre saccolom. Ráncolja a homlokát. Nem mintha lennének ráncai.
- Matt? - így ő, és mind a ketten ledöbbenünk.
Először én, aztán ő, hogy én ledöbbentem.
- Hello there - intek, és mosolygok. A fogamat megfestette a vörös bor, szóval csak mosolygok. Most veszem észre, hogy mennyire fáj a fejem, de valahogy ebben a pillanatban el is illan a kellemetlen érzés.
A lány közelebb furakodik hozzám, és olyan közel áll meg, hogy a cipőmhöz ér a meztelen lábujja. Mindegyik lábujj körme egyébként festett. Vörös. Szeretem a vöröset.
Bogi jut eszembe. És a sörös korsója a hűtőben.
A lány beszél hozzám, de nem hallom, és közelebb kell hajolnom hozzá. Az ajkai a fülemet érintik.
- Matt te vagy az? Istenem semmit sem változtál! - mondja nekem, és az arca őszinte boldogsággal telik meg, és a spiccesség is már a múltté.
- Hello, jó látni téged. Te se változtál semmit - mondom mosolyogva, pedig fogalmam sincs, hogy a brazil lány kicsoda. Régi ismerős nem lehet, mert elég jó a memóriám, de új ismerősnek tökéletes :)
- Autóbalaesetem volt, azért nem ismertelek fel, bocsánat.
- Autóbaleset? - kérdezem. - Mi történt?
- Á, a férjem részegen vezetett - legyint. - Már nem a férjem.
- Meghalt?
- Nem, elváltunk.
- Értem. Sajnálom.
A beszélgetés elhal.
A metró lelassul, majd megáll. Az ajtók kipattannak.
- Itt laksz a környéken? Te, én is, fussunk már össze valamikor - és erre felnevet, és tesz egy olyan fej mozdulatot, amitől megfagy az ereimben a vér. Nem azért mert ronda, vagy bármi, hanem mert minden részlet hirtelen a helyére ugrik.
Ismerem.
Hah, hogyna ismerném!
Az egykori legjobb barátommal beszélgetek.
A brazil lány integet, és lelép a peronra, és eltűnik a mozgólépcsők felé igyekvő kavalkádban.
Brazilt írtam volna? Perui. A legjobb haverom. Félig perui, félig angol. Csak amikor még találkoztunk legalább hetente egyszer a szombatonként a képregény bevásárló körutakon, a neve Brendon volt.
Az ajtók becsapódnak, és a metró már hajt is tovább az én megállóm felé.
Az agyam most kristálytisztán veszi sorjába a tényeket. Brendonnal nem találkoztam már vagy öt éve. Talán négy. És átoperáltatta magát. Nővé. Soha, de soha nem említette, hogy ilyen dolgok felé vonzódik, vagy akár az érdeklődés szikrája ütötte volna fel benne a fejét. Semmi. Huszonkét évesre saccoltam, de annál több, értelemszerűen. Hmmm. Mi történhetett az utóbbi négy évben??
Grimaszolok a gondolatra, hogy azt mondtam neki: "Te se változtál semmit"
(vége)
