Pár hónap ezelőtt egy kis társaság gyűlt össze a nagymamánál Budapesten.
Mama egyfolytában utazik, látogatja a rokonokat, tartja a kapcsolatokat. Ebben ő a legjobb a családban. Ezúttal hozott házi pálinkát, amit meg is osztott velünk. Hát magamhoz tértem azt biztos. Egy korty után a jetlegem, a repülőút utáni nyűg, azonnal tova tűnt.
Mama mérgesen mesélte, hogy aznap ki kellett kapcsolnia a tévét, mert az egyik kereskedelmi csatorna reggeli műsorában nem csináltak mást, csak nevettek. De nem volt szó semmiről, mesélte, csak nevettek.
Nevettek a nagy semmin.
Mosolyogtam, és azt válaszoltam, hogy miért baj az? A nevetés terápiás jellegű. Miért ne?
Hát ma én kerültem ebbe a szituációba, amikor rádióadásban a műsorvezetők nem tettek mást csak nevettek.
- Hahaha... Guantanamo bay... haha... Guantanamo bay...Hehee...
Hogy lehet egy olyan dolgot, mint a Guantanamo-i börtönt viccesen emlegetni?
Kicsit kiakasztó.
Úgy döntöttem, hogy azonnal meg kell osztanom az élményt valakivel, akiben szimpátia ébredne irányomban. Az egyik bulgár ismerős, aki Game of Thrones - Trónok harca rajongó és lelkes kutatója a World Trade Center körüli dolgoknak, méllyen együttérzett velem, ahogy el is vártam tőle.
A mamámmal akkor senki sem érzett együtt, hanem egyszerűen mindenki csak még egy pohárkával akart a jó, ütős házi pálinkából.
Ez szomorú, így utólag, de lehet, hogy míg a mamának a képessége a kapcsolattartásban rejlik, addig az én képességem pedig abban, hogy ki tudom választani azt, hogy egy adott problémát ki elé kell terjeszteni.
M
