Romeo, az egyik lakótársam kis 7-8 éves rokona lerohan a nappaliba, és ledobja magát a kanapéra. Ficánkol egy sort, miközben végig egy iPhone-on játszik valami focisjátékot. Kétszer fordul meg a tengelye körül, amíg a kanapén hagyott könyveimet félretolja a kényeleme megteremtése érdekében. Gondolkodik, hogy ráfeküdjön-e a zárt laptopomra, de szerencsémre úgy dönt, hogy másfajta pozíciót vesz fel.
Csak bólintok felé, amikor rámnéz, de különösebben nem vesztegeti rám a figyelmét. A nappali egyik falára erősített világtérképet szemlélem. Azt próbálom felidézni, hogy az mit hallottam eddig Namíbiáról. Azonkívül, hogy "jaj, de csodálatos", ami valljuk be őszintén nem bír információ értékkel. A mutatóujjamat rányomom arra a pontra, ahol az ország északi határvonala találkozik az óceánnal, és elkezdem húzni az ujjhegyemet a vastag, fényes papíron az óramutató járásával megegyezően.
A tetőtérben lakó albán házaspár nő tagja hangtalanul érkezik a nappaliba. Játékosan lenyomja a kisgyerek fejét, mire az kiabál, és körbefuttja a lányt. A lány lehet vagy 22 éves. Pár hónapos terhes. Mindennap hány. Sajnálom szegényt. Mindig mosolyog, mint egy ázsiai.
- Rómeo, Rómeo - nevet.
Ez a gyerek neve. Megakarom kérdezni, hogy ez vajon gyakori albán név-e, de aztán nem zavarom őket.
Félóra jegyzetelés után arra leszek figyelmes, hogy a gyerek csak úgy lógatja a fejét. A terhes lány a konyhában pakolgatott eddig, én meg arról írtam a világtérkép előtt, hogy 13 évesen a Rómeó és Júliát jobban élveztem, és éreztem, mint 22 évesen. 26 évesen meg egyszerűen elalszom rajta.
- Rómeo unatkozik - szólalok meg.
Az albán lány a világtérképhez vezeti a gyereket, és megkérdezi: - Hol van Európa?
Rómeo Angliára mutat.
- Hol van Anglia? - így az albán lány.
Rómeo pontosan belövi Londont.
- Hol van Magyarország? - kérdezem én.
Rómeo Afrikára mutat.
A lány is tanakodik erősen. Nem leli a kiírást sehol.
- Valahol Kelet-Európában keressétek - javaslom.
Eltelik egy perc.
Hozok egy széket Rómeonak. Gyorsan felugrik rá, és megnézi magának Mongóliát, majd keres tovább.
- Megvan Albánia! - mutatja nekünk az ujjával.
Innentől kezdve a téma elterelődik, én pedig visszatérek a jegyzeteimhez. Afrika, mosolygok, ez valamiért feldobta a hangulatomat egészen hajnali kettőig, ameddig is az új könyvemet szerkesztettem.
X
