Lenyűgöz, hogy lassan február közepét köszönthetjük, és még mindig az emberek többsége emlékszik az újévi fogadalmára. Például az irodaépületem alagsorában kialakított konditerem abszolút tömve van, mint egy marhavagon. Ez eléggé kontrasztos kép a decemberihez képest, amikor nem volt senki csak én. Szeretek egyedül lenni az edzőteremben, mintahogy szeretek egyedül lenni a moziban is. Jason egyik ismerőse például, aki az évek alatt gazdag üzletemberré hízott minden egyes James Bond bemutató alkalmával kibérel egy egész termet, ahol csak ő és az üzlettársai élvezhetik a filmet. 007-es őrült, akárcsak én.
Szóval Jason visszatért. Az utóbbi egy évben egyszer találkoztunk, és akkor alig követhető módon felvázolta, hogy mivel nem dolgozik, unatkozik stb stb, világkörüli utazásra indul.
Ez meglepett, és nem hittem el. Mit csinál egy magyar, ha elveszti az állását. Hónapok fáradságos önpuszító depresszíójából néha felébredve munkát keres. Mit csinál egy angol? Azt mondja: ó, végre van időm utazni!
Hosszú idő után tegnap futottunk össze a szokásos nagy kocsmánkban az üzleti negyed közepén. Hétfő ellenére többen voltak mint a konditeremben. Minden asztal foglalt volt, 7 csaposhoz sorok álltak, átlagos 10-15 perces várakozási idővel.
- Fényképeket akarok és videókat! - támadtam le Jasont, amikor (kivételesen nem késve) beviharzottam az ivóhelyre.
Sosem láttam még hosszú hajjal. Régen félcentis frizurával járkált, most meg göndör, dús, vörös haj keretezte a hosszúkás arcát. Bőre angolosan fehér volt mint a papír, szeme a kék és a szürke átmenete, melyben mindig ott csillogott a humor függetlenül a véralkoholszintjétől vagy a fáradságtól.
- Az indonéziai útat csónakokban tettük meg. Kalandtúra volt, szóval nem egyszer teljesen átáztam! Nem vittem magammal a kamerát, helyette vettem ilyen eldobhatós fényképezőgépet. Amikor hazamész megtalaálod a képeket az emailjeid között.
Én fizetek, mivel a múltkor ő állta a számlát. A naplóírás miatt igen jó memória alakult ki bennem, szóval itt volt az idő, hogy beálljak a küzdőtérre a piákért. Utálom a sört. Viszont páróra múlva kezdődött a következő műszakom, így nem nézett ki valami jó döntésnek a szokásos italom kérvényezése. Maradt a vezetők szokásos rendelése: sandhi, vagy hogy kell leírni. Félig világos sör, félig limonádé. Vagy sprite. Lényegtelen. Neki a szokásos csapolt.
Két és fél órát töltöttem el Jasonnel, és ez elég volt ahhoz, hogy felzárkozzam a múlt év történéseivel kapcsolatban. Semmi nem változott lényegében. Mindenki él és virul, de egy kicsit visszahúzódóbban élnek a Válság miatt.
Jason világéletében bankár volt, szóval meg is kérdeztem tőle a frankót: - SZerinted mikor lesz ennek vége? Annak idején azt mondták a nálunk dolgozó brókerek, hogy egy év, netán másfél. Ez két éve volt...
- Egy egész generáció.
- Tessék?
Jason befejezte a sörét. - Nem csak a gazdaságot érte csapás, amiből talpra kell állni. Hanem ennek vannak pszichológiai hatásai is. Gondolj bele.
És kaptam egy kiselőadást.
Február lévén az Újévi fogadalmak ideje lejárt, de én mégis hozzátettem a listához még egy pár dolgot. Például, hogy újra elkezdek házalni az angol forgatókönyvemmel. Hiszen ha eddig nem volt itt az ideje, most aztán tényleg itt van.
A másik: minden utazást, amit akartam meg kell valósítanom MOST. Ki tudja, hogy mit hoz a jövő. A hihetetlen drágulás nem csak a Válság (olajdrágulása) és az adónövekedése miatt van, hanem mert a szolgáltatásokat egyre kevesebben veszik igénybe.
Ezen a nyáron három hónapot akartam New Yorkban tölteni, amit lerövidítettem egy hónapra (így adták ki a szabadságomat). Nem. Három hónap lesz. A vízum 6 hónapot engedélyez úgyis. Még ki kell találnom mit mondok a cégnél. Nem lesz nehéz. Álítólag író vagyok.
