Péntek. A három szintes pub tömve volt. Örültem neki, mert miután a Válság mint az Apokalipszis 5. lovasa lepusztította a bulizókedvet Londonban ez a fajta zsúfoltság ritkán volt látható. Szokásos tárháza volt az éjszakai szórakozóhely a nyakkendős üzletembereknek, az egyetemistáknak, akik hátizsákjaikkal ugrottak be táncolni egy órát a gyorséttermi munkájuk után és a hajnalig tanulásuk között és persze a turistáknak! Elmosolyodtam, amikor láttam egy fiút meg egy lányt kissé ittasan egymásnak esni, csókolózni, majd hallgatni, miután rájöttek, hogy az egyik csak olaszul tud, a másik csak németül. De végülis megoldották. London erről szól úgyis.
Sandit ittam. Félig sör, félig limonádé. Éppen táncolni akartam a bandámmal, amikor egy lány megszólított.
Fekete hullámos haj, erős smink, darázsderék, egyszámmal kisebb fehér poló, fekete bőr miniszoknya, térdig érő fekete lakkcsizma.
- Hello - biccentettem felé.
20, ha volt. Mosolygott, és egész közel jött. - ...Alapítványtól vagyok, és a rákkutatásra gyűjtünk - pillantott a barátja felé, aki egy hasonló fizimiskájú lány volt.
- Dicső cél - mondtam, és vártam a folytatást.
- Egy kis adomány fejében megmaszírozunk.
Nem ittam alkoholt, legalábbis sokat nem, de ez egy kicsit elgondolkodtatott. Hm. Nem rossz. Az alapítványok egyre kreatívabbak. A rákkutatás jó kezekben van!
