Másfél órásat edzettem a konditeremben.
Imádtam, hogy világos volt (itt a tavasz!!) és a konditerem padlójával egy szintben hullámzott a Temze. Mintha egy nagy tutajon lettünk volna. Hálával gondoltam arra, aki úgy terveze az épületet, hogy üvegből legyenek a falai.
Rég nem súlyzóztam ilyen intenzíven. Túl sok édességet ettem az utóbbi időben szóval tele lettem pattanásokkal. Szétizzadtam magamat. A sportban pár nap kihagyás is megérzel. Terv: mindennap edzés. Sokáig sikerült ezt betartani. Annak idején.
Szerencsére újra el kezdtem nézni a Spartacus: Blood and Sand című tévé-sorozatot, miután olvastam róla Indira Myles blogjában, valamint megérkezett végre Hamilton: Anita Blake 8: Blue Moon-ja. A kettő kellően felnyomta az adrenalinszintemet, hogy a jeget megtörve, a lustságomat a Kávézóban hagyva (holnap majd jól jön) lemenjek a pincébe gyúrni.
Már csak arra kellene valamit kitalálni, hogy leszokjak a kávéról... Napi három kicsit sok...
Otthon kis születésnapi buli várt. Az ügyvédbojtár gyereknek dobtunk össze pénzt tortára és egy nagy csillogó képeslapra. Sajnos csak 7 gyertyára futotta. Gyorsan ki kellett számolnunk, hogy melyik gyertya hány évet ért. Azt hiszem az ünnepelt igazi életkorát az ünnepelten kívül csak én tudtam a házban. A titkot mélyen őriztem, mintahogy annak idején megígértem.
Énekeltünk, de az egész röhögésbe fulladt. Hihetetlen, hogy a bandában mindenki más-más országból-kultúrából jött, mégis ugyanúgy, ugyanabban a pillanatban reagáltunk, amikor énekelni kellett... Ááá, szeretem Londont! Tök mindegy ki hol született, ugyanolyanok vagyunk. A mi kis házunk 15 lakója erre a példa.
