"Többet tudott a Marvel-univerzumról mint Stan Lee" idézet Junot Díaz "The Brief Wondrous Life of Oscar Wao" című Pulitzer-díjas könyvéből.
Brendon nem sokkal Londonba érkezésem után az egyik legjobb haverom lett, akivel tipikusan szombatonként találkoztam az Oxford Street-en, ahol is átvettem az előrendelt képregényeimet a Comicana nevű kis boltban.
Gyakorlatilag ez volt az egyetlen közös pont az életünkben, és nagyjából nem is tárgyaltunk ki mást, csak a képregényeket. Londonban született, perui anyukától és angol apukától, és lévén nálam pár évvel fiatalabb a dolgok kilencven százalékáról külön bejáratú véleményét nyilvánította ki a maga temperamentumos módján, általam nagyra becsült brit akcentussal.
A Főnix történetét tartotta a legjobb sztorinak, és amikor egy kávé mellett elmagyarázta, hogy neki mit jelent, hogy egy hétköznapi kedves lány hirtelen a Főnix-erő birtokába jut, ami a világegyetem legpusztítóbb fegyvere, elméletben és gyakorlatban is korlátlan, a hatalom a fejébe száll, megőrül, és mindenki ellen fordul, akit szeret. Mind a ketten metafóraként gondoltunk rá.
Aztán rengeteg víz lefolyt a Temzén, évek teltek el, és nem gondoltam rá többet. Több száz, ha nem ezer emberrel megismerkedtem, egyszerre több állásban kellett megállnom a helyem, otthon pedig írtam a regényeimet, egy órát az angol nyelvű regénybe, egy órát a magyarnyelvűbe, egy órát a képregénysorozatomba stb, és mind persze teljesen más fajta anyag volt.
London egy átjáróház, és természetes, hogy a legjobb haverod egyik nap közli: "Jaj, képzeld mi van, a ma esti repülővel megyek Sydneybe, mert egy jó állás ajánlatot kaptam" Persze Sydney behelyettesíthető bármilyen várossal, Brightonnal éppúgy mint New Yorkkal. A lényeg ugyanaz. Az ember akaratlanul is megváltozik, és tanul, és fejlődik, és az űr, amit a várost elhagyó barátok hagynak egyre gyorsabban és gyorsabban gyógyul be. És az ember rájön, ráérez, hogy hogyan kezelje a dolgokat elegánsan, mert sokszor ezek a barátok mint a bumeráng, visszatérnek. Szóval ahogy a dalban is megírták, "soha ne köszönj el örökre". Nem meglepő módon a beszélgetések ugyanott folytatódnak, ahol pár hónapja, éve abbamaradtak.
Csörög a telefon. Bogi az. Mosolygok, és végighúzom azt a vonalat, ami a negatív karakter karja lesz a képen, amit rajzolok. Az egyik képregényfüzetem egyik egészoldalas képéről van szó, ahol is a negatív karakter, egy nő, egy vár tetején tombol, és a jó karakterek előtte fekszenek a köveken vérben, tehetetlenül, félholtan. Téglalapot rajzolok szabadkézzel, amibe majd ez lesz írva: "folytatása következik".
Leveszem a lábamat az asztalról, és az A/4-es papírtömbömet félredobva felkapom a mobilt.
- Hello, Stranger - akarom mondani, ami annyit tesz viccesen értve, hogy "hello, idegen", amit persze azoknak szoktak mondani, akik egyáltalán nem idegenek. Mivel a torkom száraz, a nyelvem megbotlik, és így köszöntöm az évekkel ezelőtt lengyelbe visszaköltözött szobatársamat: - Hello, Strangler - ami annyit tesz, "hello, folytogató".
Bogi nem hall semmit, a vonal másik végén dübörög a zene.
- Hello, Matyas, hallasz, hallasz?
- Persze, hogy hallak, buli van?
- Matt, nem hallok semmit! - ordítja Bogi, aki másfél évvel ezelőtt lázálomban vergődött a nappalimban, és amikor felébresztettem az orrából ömleni kezdett a vér, majd egy adagot fel is öklendezett.
- Hol vagy? - kérdezem normál hangon, és közben a rajzomban gyönyörködöm, és emlékezem Kubert által mondott szabályra: lehetőleg ne ugyanazokat az arcokkal dekoráld tele a papírodat.
Bogi megszakítja a vonalat. Nem reagálok semmit. A rajzomban gyönyörködöm. A mobil a kezemben, mert tudom, hogy Bogi most a kijáratot keresi, és amint kiér, rágyújt, holott nem szabadna dohányoznia, és SMS-t ír, miközben utál SMS-t írni. A mobil felberreg, üzit kaptam. Kinyitom: a pub címe és egy szavakba foglalt artikulálatlan ordítás buzdít arra, hogy most azonnal induljak útnak.
A rajzomban gyönyörködöm. És gondolatban kikérem a nagyok véleményét. Első Kubert. Rossz, mert minden arc gyakorlatilag egyforma. Stan Lee. Rossz, nincs elég akció a képen, nincs elég mozgás. A "kamera" nincs elég közel a témához, hogy az olvasók jobban bele élhessék magukat.
Több drámát!!
Több akciót!!
Több intenzitást!!
Bogira gondolok, és arra, hogy másfél évvel ezelőtt a szobámból lelépcsőztem a nappaliba, ahol Bogi aludt a vendégem lévén, és észre vettem, hogy nagyon nagyon beteg. Megráztam a vállát, hogy megtudakoljam nincs-e valamire szüksége. Bogi arca alig mozdul, a szemi alig nyíltak résnyire.
- Matyas... - dünnyögte, majd hirtelen felült, a homlokunk majdnem összekoccant.
Az orrából ömleni kezdett a vér.
- Matyas... - futott neki még egyszer a mondandójának, de derékből kifordult, hogy a padlóra öklendezzen a sárgás véréből egy keveset.
Dráma? Akció? Intenzitás? Nekem pont az ellenkezője kell...
Sőhajtok.
Eldöntöm, maradok itthon.
Újabb zizegés, újabb SMS, ezuttal egy listával, hogy kik vannak még ott a pubban Bogi welcome partyján.
- Na ne... - fintorodok el hitetlenségemben.
Tíz perc után már se én, se a legjobb ruháim nincsenek a kelet-londoni szobámban.
A földön pedig ott a rajz, rajta a negatív karakterrel, aki tombol, és aki "boldogan" kürtöli világgá a vár tetején a diadalát, miközben a jó karakterek vérben fetrengenek előtte, tehetetlenül, félholtan...
Folyt. köv.
