Két évvel ezelőtt, decemberben Berlinben töltöttünk Armanddal egy hetet. Hatalmas hó takarta az utcákat, és a hosszú fekete kabátom, amit évek óta nem használtam (tekintve, hogy Londonban gyakorlatilag nincsen tél) most a fehér jég por tetejét súrolta, ahogy tébláboltunk a város utcáin. Armand bankárként extra juttatások tengerében lubickolt, amit időhiányában soha nem tudott kihasználni. Ezúttal szerencsére csodák csodájára képes volt szabadságot szerezni. Elintézett nekünk egy szállást egy öt csillagos szállodában, név szerint a Pullmanban. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen szintű helyen hajthattam álomra a fejem. Szuvenírnek elhoztam a papucsot (megkérdeztem, elhozhattam, ha valaki kiváncsi erre az információra)
Ma este a Pullmanos bolyhos, fehér papucsom hegyét nézem. Fenntartom az asztalon, a laptopom mellett, ahogy azt láttam régen a tévében az újságírókat játszó színészektől. Apa ilyenkor mindig kifejezte a nem-tetszését: "Milyen bunkók" mondta.
"There were bells"
"Valahol harangok szóltak", áll a papíromon a kollégáim által hierogrifáknak tituált írásommal. A papírról talán érdemes annyit megemlíteni, hogy egy borítékszerű újrafelhasznált papírról beszélünk, amibe a Kávézómban a kroaszanokat pakolom.
"There were bells" írja Grant Morrison a Batman képregény füzetben. "Valahol harangok szóltak"
Batman haldoklik. Batman megéli a legnagyobb tarnsformációt, amit egy ember életében megélhető.
"There were bells" mondja. "Valahol harangok szóltak."
A mondat folyamatosan visszatér, mint egy refrén a szövegben, és ez egyrészt nem illik bele a történetet elregélő szövegbe, és az ismétlés által kiemelkedik, hihetetlenül hangsúlyossá válik, másrészt szintén az ismétlődés miatt egyfajta "mellékízt" ad a szövegnek. Gyönyörű. Grant Morrison egy író-isten, és ez, a R.I.P. : Lost Chapter egy klasszikus.
"Valahol harangok szóltak" olvasom a csomagoló papírra írt szöveget, amit akkor véstem bele, amikor persze a legnagyobb sor állt hozzám.
Csend.
A lakótársaim vagy alszanak, vagy az Olimpiai falu vagy a Soho bárjaiban dolgoznak.
Szinte hallom a harangokat.
A szobatársam, akit a továbbiakban "Szobatárs X"- nek hívok a blogban, javasolta, hogy hagyjak egy adott, befejezett szöveget (az én esetemben regényt) állni, pihenni vagy három hónapig, és aztán olvassam el az elejétől a végéig.
Ez az első alkalom, hogy a gyakorlatban is tesztelem ezt. Kicsit sajnálom, hogy kiköltözött márciusban, de biztos vagyok benne, hogy sokkal boldogabb ott, ahol most van.
A regényemben, aminek a végső verzióját december-január-februárban írtam meg Budapesten szintén tartalmazza ezt a mondatot.
"Valahol harangok szóltak"
Persze, nem olvastam akkor még a Batman R.I.P Lost Chapterét, és ezen az éjszakán azon tűnődöm, hogy belenyúljak-e emiatt a regényembe, amit egyébként lezártnak (vagyis magamtól további változtatást nem eszközllök rajta, kivéve ha az egyik szerkesztő javasolja) tekintek február óta.
Csend.
Szinte hallom a harangokat.
Leveszem a lábamat az asztalról, lecsukom a laptop fedelét, és az egyik tollal (egy a több százból ami az íróasztalom tetején mered a palfonra mint nyilak a vadász tegezében) elkezdem festeni a hierogrifáimat a kroaszanos papírra. Írom ennek a blognak a szövegét, miközben hagyom, hogy az agyam kikapcsoljon, és úgy írjak mint egy médium. Vagyis ne azt írjam le, amire előzőleg gondolok, amit megterveztem, a fejemben összeraktam, hogy majd leírom, hanem pont fordítva, leírom, és később elolvasom, mintha valami újat olvasnék. És új is.
Mint amikor a színész improvizál a színpad deszkáin.
There were bells
Megáll a kezem. Egy ponton tartom az olcsó reklámtollat, amit annak idején valami ügy intézése közben kaptam New Yorkban. A "TD Bank" logójával szemezek, hátha az kizökkentene az elakadásból. Már annyira nyomom a toll hegyét, hogy mindjárt átszúrom az íróasztalom lapját.
Mi legyen? Átírjam a regényemet? Kihúzzam a mondatot?
There were bells
Valahol...
X
