Az ebédet a Butcherrel töltöttem. Alig tudtam enni, mert folyton röhögtetett. Szerintem több száz állása volt eddig. Előszeretettel mondd fel, ha nem adnak neki szabadságot Karácsonyra, vagy nyárra. Már pedig Angliában nagyon nehéz, vagy szinte lehetetlen ezekre az időpontokra eltávot kérni. Illetve kérni lehet, de kapni...
Vannak személyek, aki vonzák a bajt, és vannak személyek, akik mást vonzanak. Nekem is feltűnt például, hogy bárhová megyek dolgozni, az én csoportom lesz a legrosszabb magaviseletű banda az egész cégnél. Természetesen most sincsen ez másként. A Kávézóm csoportja folyamatosan utolsóként végez a felhőkarcoló vendéglátósai között. De Butcher még jobb: ő akárhová kerül, szinte biztos hogy olyan felállás fogadja, amit még egy amerikai tévésorozat is megirigyelhetne. Mindenki mindenkit szivat, és senki ellen nem lehet tenni semmit. Vegyük például Ernestast. Jaj. Ne. Vegyük később Ernestast, mert ha röviden fogalmazom is meg a dolgot, akkor is lesz vagy 27 000 karakter az anyag.
- Megkértek, hogy maradjak még két hetet -mondta Butcher, miközben lóbálta a lábát.
Az étteremben felszerelt hatalmas plazmatévén éppen összeállítás volt arról a nőről, aki féltékenységében megmérgezte a barátját. Az elakarta hagyni. Erre a nő egy ritka indiai mérget kevert a hapi curry-jébe.
Nevettem: - Szerintem te még márciusban is nálunk fogsz dolgozni! Innen nem olyan könnyű megszabadulni mint hiszed!
B a fejét rázta. - Nem, nem, két hét nem több.
Na persze.
Fogadni mernék, hogy utánna is itt lesz.
Az ebédszünetünket meghosszabbították 10 perccel, mivel a cég ezévben sem tud nekünk fizetés emelést adni. Ezt a plusszidőt arra használtam, hogy befejezzem Laurell K Hamilton Anita Blake-sorozatának hetedik kötetét a Burnt Offerings-t. Nagyon örültem, hogy végre vége volt. Hihetetlenül untam. Szerintem ez a legrosszabb rész. Legalábbis remélem. Mindegy.
6.30-kor átvedlettem az utcai ruhámba és bevetettem magamat a könyvtárba.
Egy magas, aránylag vékony férfi szólított meg az "Új kötetek" részlegnél. Kezében egy csomagszórólapot tartott. Beszéde tiszta volt, érthető, gyors, mintha valaki arra számított volna, hogy leakarják rázni.
- Ha akarja leülhetünk, és meghallgatom - mondtam neki.
Valami átfutott az arcán, amit nem tudtam hova tenni, de nem is erőlködtem nagyon. 6 év után is találkozok olyan kifejezésekkel, gesztusokkal, amik teljesen újszerűenhatnak.
- HIV, AIDS-szűrést tartunk az egyik olvasóteremben - mutatott a háta mögé. - 20 perc és megtudhatod, hogy AIDS-es vagy-e. Nem veszünk sok vért és teljesen a diszkréció.
Bólintottam, hogy értem, és vártam a folytatásra. Közben elmélyültem az arcának az elemzésében. Eddigis feltűnt valami, de most már biztos voltam.
Egy beteg emberrel beszélgettem.
Nem is akármilyen beteg volt, hiszen a fehér, rosszínű bőre, a hatalmas fekete karikák a szeme alatt, a hihetetlen fájdalom (?) a tekintetében, a vékonysága, az egész kisugárzása nem jósolt hosszú jövőt neki. Bátorítóan rámosolyogtam, hiszen ennél semmi sem tiszteletre méltóbb. Ahelyett, hogy otthon vagy a kórházban feküdne, itt van, és önkéntesként előadásokat tart, és HIV-szűrésekre invitálja a polgárokat.
Beszélgettünk egy darabig, és bár szerettem volna ha részletesebben elmondja az élettörténetét, tudtam, hogy ez nem fog megtörténni. Az angolokkal ez sokkal nehezebb. Ők lassan nyílnak meg, vagy egyáltalán nem. Főleg nem idegen előtt. Csak reméltem, hogy nem egyedül kell megélnie mindazt, amin keresztül megy.
