A pubban kétszer annyi ember próbál (sikerrel) beférkőzni, mint amennyi számára hely akad, és valahogy mindegyikük profi a menőverezésben, még akkoris ha több mint két sört szállítanak a bárpultól az asztalukig. Mindenfele olcsó szobrok utánzatai, de azok még mindig jobbak mint a festményutánzatok a falon, és kategóriákkal jobbak a pultosoknál, akik úgy viselkednek, mintha te pénzt akasztanál le róluk, nem pedig azt ajánlanád fel egy túlárazott sörért. Voltam már itt nem egyszer, de nem keresek ismerős arcokat. Londonban akár napi szinten is lemehetsz egy helyre évtizedekig, soha nem találkozol ugyanazzal az emberrel. De azért a táblán jelzett borkínálat (vörös 5 font, fehér 5 font a részletekben inkább ne menjünk bele) eszembe juttatja Bogi búcsúpartyját, amin a tömeget átkiabálva közölte, hogy Londontól hánynia kell, és soha nem akar visszatérni erre a helyre. Ide, ahol állítása szerint egyetlen orvost sem kápráztatott el a horror, ami kifolyt az orrán száján. Az egyik orvos paracetamolt írt fel neki, és forró teát és fürdőt ajánlott, mert hogy Bogi nagyon megfázott. Bogi erre hazament, és amikor ihlete támadt, egy sörös korsóba gyűjtötte a vérét, amit felköhögött, krákogott, és azt másnapig, az orvossal való második találkozásáig a hütőben tartotta. Sajnos a lakótársait elfelejtette figyelmeztetni, és néhányan írásban és szóban is reklamáltak. Bogi ezt úgy vette, hogy még többen csatlakoztak az őt támogató táborhoz.
Végül másfél évet otthon töltött, és különböző kivizsgálásokon vett részt, heteket töltött állami és magánklinikákon.
- Ahogy leszálltam a gépről Varsóban száguldottunk rögtön a Sürgősségire. Na, és mit mondott az orvos? Hogy nincs semmi bajom! - kiáltja Bogi a kerek asztalnál, amit valahogy sikerült a bandának megkaparintania, és ahol mind a tizünknek kényelmes hely adatott.
Jeffre nézek. Jeff kertész, egyedül dolgozik, és meló közben hangoskönyveket hallgat. Ötven-hatvan éves Új-Zélandi gyerek, és szerintem minden könyvet olvasott már. Még azokat is, amiket jövőre fognak kiadni. Még azokat is, amiket még most írnak. Még azokat is... O... tudtam, hogy nem kellett volna a vörös bort rendelni. Egy kortytól már fejre álltam. A fogam fehérségét meg jobb, ha nem ellenőrzöm az átellenben felfüggesztett "velencei" stílusú tükörben. O... A fogaim sötétek mint a... Nagyszerű. Kénytelen vagyok csak mosolyogni a poénokon.
- Csalódtam Ian Rankinban - súgom neki.
Ő bólint.
Mellette egy velem egyidős gyerek, akiben indiai vér éppúgy megtalálható mint európai fehér. Hihetetlenül vékony és magas, és valamiért úgy öltözik mint egy Anne Rice vámpír. A zakója mintás falikárpit, a nyakkendője vastag, annak tűjén mintha valami mintázat lenne, mint egy kameón. (Ha nem tudod mi az a kameó guglézd ki, érdekes ékszer)
- Hah, hogy ez egy mekkore egy k... - mondja, és az iPhone ját odatartja nekem.
Egy győnyörű nőt látok egy jachton egy pezsgőspohárral a kezében. Harminckét fogát megvillantó mosolyából arra következtetek, hogy egy boldog, kettő, nem rendelt vöröset a krétával rajzolt menűről ebben a pubban a közelmúltban.
- Ki ez? - kérdezem komoran.
Jeff válaszol. - Az új albérlőm.
Ezekután a mellette ülő szőke egyetemista gyerekkel együtt magyaráznak a félig indiairól valamit, amiből én annyit szűrők ki, hogy az iPhone-ját nyomogató, magában kuncogó figura vagy most diplomázik mint fogorvos, vagy csempéket árul az IKEÁ-ban. Esetleg mindkettő. A zaj olyan zavaró, hogy nem érteni semmit, amit a kerek asztalunk másik féltekélyéről beérkezik verbális formában. Próbálok a non-verbális eszközeikből kiolvasni az információkat.
Bogi szőke, és úgy fest és öltözködik, mint egy egyetemista, aki éppen valamiért tüntetni készül. Gesztusai ezt még alá is támasztják. Közben pedig csak még egy sörért küldi el azik régi közös ismerősünket.
- Neked még egy vörös bor?
Bólintok, és megköszönöm, és mire észbe kapnék, hogy jaj, bármit csak azt ne, már a következő pohár kihívóan bámul rám az asztalról.
- Ez gyors volt - morgok, gondolva az én húszperces sorbaállásomra.
Bogi vállat von. - A pultos, nézd, az ott, az a...
Gah, nem értek semmit, mert valami új szám jön valami X-faktoros felfedezettől, és népet ez felettébb boldoggá teszi.
A vámpírnak öltözött gyerek újabb fotót mutat egy másik lányról, és közli, hogy megvolt, de nem volt jó, és hogy egy hónapja visszaköltözött az anyjához Nottingvalahová, és hogy küldött üzenetet neki a facebookon, hogy látogassa meg, erre ő kitörölte. Magában felkuncog egy sort.
Próbálom nem a plafon felé emelni a tekintetem.
Valaki mellém ül, és egy újabb ismerőst fedezek fel. Mind Bogi haverjai, és csak akkor látom őket, amikor Bogi is jelen van. Szóval az asztalnál ülőkről másfél éve nem hallottam hírt. Az új jövevény fiatalabb nálam, Új-Zélandi akárcsak Jeff (akivel feltétlenül kell beszélnem ma este még Ruth Rendell ről), és egy magánklubban dolgozik. Hozott magával egy sört, és egy bort nekem. Tiltakozni akarok, de inkább udvariasságból elfogyasztom.
- Mi van a Földrengéssel? - kérdezem tőle, miközben a másik oldalról a vámpírruhás még egy fotót mutat, és eljátszom, hogy megnézem, és bólintok rá, de nem érdekel az egész.Mondanom sem kell, hogy a képhez valami ordenáré sztorit fűz, és minden buddhistás képességemmel arra koncentrálok, hogy kizárjam őt, és a hangját, és csak a kiwire, az Új Zélandira figyelek. - Mi van a Földrengéssel? - ismétlem meg hangosabban a kérdést.
Vállat von.
- Kiköltözött. Ott hagyta a depozitját is. Nem érdekel.
Integetek neki. - Nem, nem. A földrengés. Otthon. Remélem senki az ismerőseid közül nem sérült meg.
- Akkor amikor történt pont otthon voltam - elborul az arca. - Szörnyű. - Azzal lefordul a székről, és elmegy.
Bogi felé intek. - Meddig maradsz ezúttal? - kérdezem, és vigyorgok.
- Matt - mutat a fogaimra, de aztán inkább hagyja a dolgot, mert úgy teszek, mintha nem érteném a dolgot. - Meglátjuk. Visszakaptam a régi állásomat, és zóna egyben lakom.
- Szóval igaz - mondom elismerően.
- Találd ki mennyi egy hónapra!
Gondolkodom. - Ezer?
- Hétszáz.Találd mennyit keresek egy hónapban.
- Ezret?
- Hétszáz huszat.
Rákerekítem a szemeimet.
Bogi vállat von.
Leutánzom a váll vonogatós gesztusát. - Hallottam, hogy az Icelandben leértékelték a mini csokis muffinokat. Talán megengedheted magadnak, hogy egyet megmikróz vacsorára.
Bogi elhúzza a száját. - Nem tudom, hogy hogy fogok megélni... Londonban még az is pénzbe kerül, ha levegőt veszel...
Értelemszerűen nem mondhatom azt Boginak, aki másfél évig volt a szobatársam, és akivel kétszer háromszor mentem bulizni hetente, és nem akármilyen kalandokat éltem át, akinek ismerem a szüleit, aki ismeri az én szüleimet, és akit többször meglátogattam Lengyelben, hogy esetleg béreljen egy olcsóbb helyet.
- De végre zóna egyben laksz. Ez volt a vágyad, elérted. Hurrá! - felkapom a kezemet az asztalról, és mutatom a tenyeremet, hogy csapjon bele.
Belecsap.
- Őrült vagy, én mindig is tudtam - nevet.
Mosolygok, ezen a tipikusan londoni párbeszéden, és azt mondom: - Még egy sört?
Jeff közben arról beszél, hogy milyen hideg van, és egyre rosszabb a szabad ég alatt dolgozni, egy másik az amerikai külpolitikát gúnyolja, egy megint másik, az új lakótársát szidja, aki Cambridge-ben végzett, litván, és nagyon intelligens, de lehetetlen vele együtt élni, semmit nem takarít, mindent széthagy, csapkodja az ajtókat, és nem kapcsolja le soha, de soha a villanyokat.
- És miért nem rúgod ki? - kérdezem a tömeget túl kiabálva.
A szlovák lány rámbámul. - Miért rúgnám ki? Odaadtam neki a CV-met (önéletrajzomat), hogy majd a cégénél ajánljon már be.
Oké, kortyolok a hatodik boromból.
A pultnál, miközbe rendelem az italokat kiderül, hogy a pultos magyar, de nem különösebben érdekli, hogy én is az vagyok (pedig ilyenkor New Yorkban, vagy bárhol máshol a világon biztos leállnánk beszélgetni vagy egy negyedórára, haha, itt Londonban nem így megy), és a mellettem álló figura összetéveszt valakiével, volt kollégájával vagy mi, és hiába mondom neki, hogy téved, ő mondja a magáét, mire azt mondom neki szomorúan: - De hát te sose hívsz - mire fura képet vág, de én a szünetet kihasználva visszatérek az italokkal a kerek asztalunkhoz.
Félóra múlva búcsúzok Bogitól, mert hogy heti hét nap tolom az igát, és nem szeretnék éjfélnél tovább éjszakázni, különben a következő jónéhány napban tíz percenként espressókat leszek kénytelen magamba önteni.
- Nem is meséltél magadról semmit - panaszolja.
- Mert velem mostanság nem történik semmi rendkívüli. Amióta nem te vagy a szobatársam nyugottak a hétköznapok...
Nevet.
Én is.
Bevallja, hogy csak azért jött vissza, hogy Jeff-fel letárgyalja, hogy mennek együtt Új Zélandra melózni. A földrengés után, ugye rengeteg tenni való van.
- Te utazol - mondom neki. - Engem meg csak hagyj hátra. Ugyan, már megszoktam az unalmas életemet itt.
Alig húszperc múlva találkoztam egy lánnyal a metrón, aki enyhén szólva is megrengette a világomat.
Folyt. köv.
